Chapter 4

Sziasztok. Itt is az újabb rész. Remélem, ez a fejezet is elnyeri majd a tetszéseiteket, s hogy ugyan úgy mint az előző fejinél is, megírjátok majd a véleményeiteket. Amiket, nagyon szépen köszönök. Válaszolni, pedig amint lesz rá időm válaszolni fogom, s majd a jobb felső sarokban pedig mindig ki lesz írva, hogy válaszoltam -e a kommentekre, avagy még nem. :) Kellemes olvasást, és estét! ~Dóry~

~A feltörekvő könnyek, és egy új arc~

(Kristen)

…nem tudom, mennyi ideje tartott fogva a mély sötétség, azonban amikor meghallottam egy gyönyörű bársonyos hangot, mely az én nevet szólongatja, minden erőmmel azon voltam, hogy ki tudjam nyitni a szemeimet.

Kinyitva a szemeimet, tekintetemet két aggódó gyönyörű szürkés – kék szempár, ejtette rabul. Megszűnt a tér és az idő. Csak én és ő voltunk. Ezek a szemek, annyira ismerősek voltak számomra, pont, mint annak a férfinak, akivel álmodtam. De, ez lehetetlen. Miért pont ő vele álmodnék, amikor nem is kedvelem?!

-       Kristen! Kristen, jól vagy? –csendült fel újra az a hang, amely miatt küzdöttem. Küzdöttem azért, hogy akárcsak egy pillantást is, de vehessek a hang tulajdonosára.

-       I… - igen. –nyögtem ki dadogva.

Majd amikor rájöttem, hogy a karjaiban tart, s hogy a teremben lévők mind minket bámulnak, rögvest felugrottam mellőle. Amit, azonban nem kellett volna, a szédülés hirtelen úrrá lett a testem felett, s újra Rob karjaiban kötöttem ki.

-       Nem úgy tűnik, hogy jól lennél. –mondta, fej rázva, miközben segített talpra állítani.

Amikor már, éreztem, hogy biztos talpon állok, a karjaimat kihúztam az övéiből. Nem tudom miért, de hirtelen hiányérzetem támadt. Annyira jó, és kellemes érzés volt a karjai között lenni, hogy ha lehetne, örökké az ölelésében maradnék.

-       Igen is, jól vagyok! –makacskodtam. – Ha lehetséges, folytassuk tovább az órát.

-       Szerintem az lenne a legjobb, önnek Stewart, ha a számára az óra itt és most befejeződne. Menjen az öltözőbe, és öltözzön át.

-       Nem! Tényleg jobban vagyok már. Nincs semmi bajom. –makacskodtam tovább.

Majd, mikor látta, hogy a makacsságom ellen nem tud mit tenni, hagyta, hogy tovább folytassam a gyakorlatokat.

Egész óra alatt, mind végig magamon éreztem a tekintetét. S akárhányszor a tekintetemet rá emeltem, elfordította a fejét. Mintha ezer és ezer, láthatatlan szikra pattogott volna köztünk, amikor a bőrűnk egymáshoz ért.

Óra végén, fellélegezetten és megkönnyebbülten indultam el a kijárat felé, amikor is a vitatkozó társam elállta az utamat.

-       Mit akarsz? –kérdeztem, nem épp kedvesen.

-       Csak, bocsánatot szeretnék kérni a labdáért. Nem volt szándékos. –nézet rám bocsánatkérő tekintettel.

-       Okééé! Ez meg volt, most már elállsz az utamból?

-       Oké, csak ennyit mondasz? Hát ez szép. Én komolyan bocsánatot kérek, s te csak ennyit felelsz, hogy oké! – húzta fel magát.

Amit nem igazán tudtam felfogni, vagy az én értelmező képességem van a béka segge alatt, vagy az a labda tényleg ennyire erős volt?!

-       Nem értem mért kell így felhúzni magad ezen az egy szón. Nem, hogy örülnél annak, hogy épp nem haraptam le a fejed!

Erre hátat fordított nekem, majd elindult és kilépett a terem ajtaján. De még sikerül elfognom, az egyik mondatát, amit motyogott az orra alatt.

-       Nem értem, hogy Steven hogy bírta ki mellette?!

Ha nem lüktetett volna ennyire erősen a fejem, akkor biztos, hogy utána szaladtam volna, hogy behúzzak neki egyet, amiért megemlítette Stev nevét. 

Nem elég, hogy éveken át szenvedtem a hiánya miatt, de még ez a bunkó is, ő róla tett említést! Akárhányszor, megpróbálok nem emlékezni rá, valaki mindig tesz róla, hogy a hiánya okozta fájdalom újra elárasszon.

A régóta elapadt könnyeim, most újra utat törtek maguknak. Nem akartam sírni. Már nem. De azonban, a könnyeim felett az uralmat ez utón elvesztettem.

A bordás falmentén, összeroskadva ültem, s hagytam, hogy a fájdalom újra átjárja a testemet.

Pedig próbáltam elnyomni a könnyeimet és a fájdalmat magamban, de mostanra már bánom is, hogy így cselekedtem. Ha, akkor… kiadtam volna magamból a szívemet mardosó fájdalmakat, most nem lennék itt…

Talán alig öt – tíz perc telhetett el az óta, amióta itt ülök felhúzott térdekkel, amikor egy meleg kéz simult a kezeimre.

-       Mi a baj? Miért sírsz? –szólalt meg újra az a bársonyos hang.

Feljebb emelve a fejemet, Rob gyönyörű szemeivel találtam magam szemben.

-       Nem érdekes. –szipogtam, s az ujjaimmal próbáltam letörölni a könnyeimet.

-       De, hiszen sírtál. S, ok nélkül senki sem sír. De, ha nem akarod elmondani, akkor nem erőltetem. –mondta, és egy zsebkendőt nyújtott felém.

-       Köszönöm. –fogadtam el a zsebkendőt.

Ezután néma csend telepedett közénk, nem értettem, hogy miért nem hagyott egyedült. Az helyett, hogy elment volna, inkább leült mellém.

Mondani akartam volna valamit, de nem tudtam, hogy mit. Ha társaságom volt, gyűlöltem, ha csönd van. Talán azért, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy Sarah megállás nélkül csak csacsogott mindig.

Miért van még mindig itt? Nincs egyéb jobb dolga, mint hogy itt üljön velem?

Na, nem mintha, a jelenléte zavart volna. Csak… csak most jelen pillanatban egyedül akartam lenni.

Rá pillantva, észrevettem, hogy ő is épp engem figyel. Épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor Sissy betoppant az ajtón.

-       Kris, minden rendben? –kérdezte aggódva, miközben leguggolt mellém. Eközben a tekintete köztem és Rob között cikázott.

-       Igen, minden rendben. - nyugtattam meg, mikor felálltam.

-       Még egyszer köszönöm. – néztem a még mindig ülő Rob-ra, feltartva a zsebkendőt.  Csak, hogy Sissy véletlenül se értse félre a mondatom.

-       Igazán nincs mit. –felelte, egy bíztató mosoly kíséretében.

Majd, új barátnőmmel együtt az öltöző felé vettem az irányt.

***

A nap további részében, az órák eléggé unalmasak voltak. Tulajdonképpen, egyáltalán nem tanultunk semmit se. Ami egyrészről jó is, hiszen ki szeret tanulni? Nah, jó… egyáltalán semmi bajom azokkal, akik szeretnek tanulni. De, én inkább ahhoz a csoporthoz tarozom, akik csak elviselik azt, ha tanulni kell. Olyankor legalább, valami leköti az ember figyelmét.

Bevallom kicsit furcsa, pontosabban szokatlan érzés volt, újra visszaülni az iskolapadba. Mintha, húsz – harminc év telt volna el az óta, mióta iskolába jártam.

S mivel holnap szombat, így fel légezetten vettem tudomásul, hogy nem lesz tanítás.

A parkolóba érve, ahol Sarah autója volt, barátnőm mellett egy ismeretlen srác állt.

Már, vagy öt perce, hogy ott álltam mellettük, amikor kénytelen voltam, köhinteni egyet, hogy észrevegyék én is ott vagyok. Bár, aranyosak voltak így, hogy egymás tekintetében elvesztek. De, azért mégis kellemetlen érzés az, ha ott állsz mellettük, s csak is az egymásbámulásával vannak elfoglalva.

-       Óh, bocsi Kris. –emelte rám a tekintetét, barátnőm zavartan.

Ha most nem láttam volna az arcát, akkor nem hittem volna el, hogy ő arra is képes, hogy zavarban legyen. Emlékeim szerint még sose, jött zavarban semmi és senki miatt se.

-       Nem vészes.

-       Kris, hadd mutassam be neked Tomot. Tom, ő itt Kris, a legeslegjobb barátnőm és a lakótársam is egyben.  –mutatott be minket egymásnak.

-       Hogy én milyen mázlista vagyok, hogy két ilyen gyönyörű hölgy társaságában vagyok jelen pillanatban. –mondta kacsintva, Tom.

Ki, valójában jó képű, ahogyan azt barátnőm is mondta.

-       Ugyan már. –nevetettünk fel Sarah-val.

-       Csak tán, nem hisztek nekem? Tudjátok, én ilyen helyzetben sohasem viccelek.

Addig amíg Sissy-re vártunk, volt alkalmam egy kis idő erejéig megismernem Tomot. Ki igazán, vicces figurának tűnik. S igazán tudja, hogy hogyan kell a nőkkel bánni. Azaz jó értelemben.

-       Sziasztok. Köszi, hogy megvártatok. –ért mellénk Sissy, aki kíváncsian tekintet Tomra.

-       Óh, nekem, még egy szépséges hölgy. Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű hölgyemények járnak ide, mint ti, akkor én is idejárnék. Csak kár, hogy befejeztem már az egyetemet.

-       Na – na! Még a végén, féltékeny leszek! –szólt rá, nevetve Sarah.

-       Elnézést szépségem. –hajolt meg „féltékenykedő” barátnőm mellett.

-       Tom vagyok. –mutatkozott be Sissynek, aki mosolyogva viszonozta azt.

-       Elizabeth, de szólíts csak Sissynek.

-       Sajnálom hölgyeim, de mennem kell. Örvendtem a találkozásnak. Remélem, még találkozunk. –köszönt el tőlünk, de az utolsó szavát, azt Sarah felé intézte.

-       Ahogyan mi is. –feleltük egyszerre mindhárman, mire nevetés tört ki belőlünk.

Tom alig pár métert tett meg, amikor hirtelen ötlettől fogva megfordult, majd visszasietett hozzánk.

-       Esetleg nem lenne kedvetek ma este, egy kis bulihoz? Van egy törzshelyünk a haverokkal, ahol szinte minden este összejövünk.

-       Sajnálom, de én nem mehetek. –mondtam, kissé lehangoltam.

Akármennyire is szerettem volna egy jót bulizni, mégse tehetem. Már nem. Felelősséget vállaltam egy kislány iránt, aki az enyém, s akit nagyon, de nagyon szeretek.

-       Óh, ne már Kris. Olyan rég buliztunk már együtt. –könyörgött barátnőm.

-       Attól, hogy én nem megyek, attól ti Sissy-vel elmehettek.

-       Hát, igazán sajnálom, hogy nem jössz. –mondta Tom, majd barátnőmmel megbeszélte, hogy mikor jöjjön majd értük. S hogy hova. –Akkor este. Sziasztok!

-       Szia. –harsant egyhangúan a köszönés, hármunktól.

Majd, beülve Sarah kocsijába indultunk is haza.

***

A hazafelé tartó útón, és egész délután barátnőm csak azért húzott, hogy én is velük tartsak. Bár, egyrészről vágyakoztam a buli felé, de mindhiába.

Kislányom szobájában léve, egy kéz nyugodott a vállamon.

-       A lányok mondták, hogy bulizni mennek, ahogyan azt is, hogy te nem tartasz velünk. –szólalt meg anya.

-       Ez így igaz. –feleltem, mikor kiléptünk a szobából.

-       És, miért nem akarsz velük tartani? –kérdezte kíváncsian.

Ami, eléggé megdöbbentett.

-       Mert van egy kis lányom, aki iránt felelősséggel tartozom. Nem járhatok bulizni, ahogyan a kedvem tartja. Az anyja vagyok, mellette kell, hogy legyek.

-       Mellette is vagy kicsim. S, időnként el kell menned a barátnőiddel szórakozni – bulizni. Felnőtt nő vagy, s azt hiszem, arról nem is kell papolnom, hogy meddig mehetsz el a határokkal. Menj csak el nyugodtan, szabadulj ki ebből a magányból. Csak érezd jól magad. Én itt maradok, s vigyázok Jamie-re. Hidd el attól, ha időnként elmész bulizni, attól nem leszel rossz anya. –mondta rám mosolyogva.

-       Köszönöm. –öleltem meg hálásan, visszatartva a könnyeimet. – Szeretlek.

-       Én is téged kicsim.

Miután kiölelgettem magamat anyával, elújságoltam a csajoknak, hogy mégis velük tartok. Aminek rendkívülien nagyon örültek.

Majd, mivel már csak alig egy óránk maradt, Tom érkezéséig, neki álltunk gyorsan készülődni.

Rövid készülődés után, mind a hármunk kék farmer naci, fekete mintás top mellett döntöttünk. Amíg, Sarah és Sissy magas sarkút vett fel addig én egy laposabbat.

Hét óra előtt öt perccel, egy dudaszót hallottunk, aki nem más volt, mint Tom. Elköszönve anyától, egy – egy kis táskával, és kabáttal a kezünkben battyogtunk a fekete Mercedes kocsi felé.

Amint meglátott engem a lányok mögött, boldogan az ölelésébe zárt, ahogyan a lányokat is.

-       Na, hát, nem hittem volna, hogy Kristen te is jössz. –hitetlenkedett.

-       Nos, anyámnak köszönhetően döntöttem mégis úgy, hogy jövök. –feleltem.

Majd míg Saraht előre ültettük, addig mi a hátsó ülést foglaltuk el. Majd, pár perccel később miután Tom is beszállt az autóba, indított is…