Chapter 5

Sziasztok. Nos itt is van az újabb fejezet. Sajnálom, de ez nem lett valami jó. :$ De, annyira szar napom volt.... hogy ennél jobbra s többre nem telt tőlem, most. Tényleg sajnálom. A következő feji már nem lesz ilyen lapos, és rossz. Azt garantálom. ;) Mindenkinek kellemes hétvégét! Csók : Dóry

~A bosszantó lány~

(Rob szemszög)

Felébredve egy olyan álomból, aminek a részleteire sajnos nem emlékszem, csak egy nagyon finom illatra, amely álmomban teljesen elkábított. De, hogy kié volt ez az illat, arra sajnos nem emlékszem. Ami eléggé furcsa. Hiszen, eddig, amikor csak álmodtam, emlékeztem is rá. Most meg nem. Vajon ki lehetett eme csodálatos illat tulajdonosa?

Kérdeztem magamtól, mikor valaki ugrándozni kezdett közvetlen mellettem az ágyon. Kit a derekánál megragadva húztam közelebb magamhoz, miután feljebb kúsztam az ágyon.

-       Megvagy. –mondtam nevetve, miközben a kezeim csíkolásba kezdtek a hasán.

Amitől, ő édesen csengő kacajával töltötte be a hatalmas szobát.

-       Ne… ne, papa! Hagyd abba!

-       A-a. –ráztam nemet a fejemmel.

-       Kér… lek. –kért könyörögve, azokkal a világos barna – boci szemeivel. Aminek, ha akartam volna se tudtam volna ellen állni.

-       Keresztanyának a közelébe se engedlek többet, amiért megtanított erre a nézésre. –mondtam, tetettet fenyegetéssel a hangomban.

-       Hazudsz.

-       Nem hazudok.

-       Dehogyis nem! –vágta rá.

-       Na, jó tényleg hazudtam. Természetesen, engedem, hogy keresztanyu közelébe légy. –jobbnak láttam megadni magam, mert egy ilyen makacs kislány ellen nem lehet nyerni.

Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle. Ha ő nem lenne, akkor nem biztos, hogy képtelen lettem volna Emily nélkül tovább élni. Ő volt életem értelme, de mióta meghalt az óta, csak is a mi kicsi lányunk a fontos számomra.

Az ölembe kapva, kishercegnőmet másztam ki az ágyból, csak hogy reggeli céljából megcélozzuk a konyhát.

A konyhába menet, Emmát a hátamra véve meneteltem le a lépcsőn, majd a konyhapultra helyezve a kisasszonyt, álltam neki a reggeli készítésnek.

Amihez két tálkára, két kanálra, egy doboz csokis-gabonapehelyre és egy dobozos tejre volt szükségem. Amiket miután elővettem, és elkészítettem álltunk neki elfogyasztani. Azonban mivel én hamarabb kiürítettem a tálkámat, így játékiból lopni próbáltam Emma tálkájából. Aki, amint észrevettem a cselezésemet, rögvest rá is csapott a kezemre.

-       Na, de papa! Ez az enyém. –ölelte magához a tálkáját.

-       Csak egy kicsit akartam. –hajtottam le a fejemet szomorúan.

-       Na, jó. De csak egy kicsit.

-       Köszönöm kincsem, de tudod, hogy csak játszottam. –nyomtam puszit az arcára.

Válaszul, csak teletömött szájjal bólogatott.

Na, hogy ezt kitől tanulhatta el? Egyetlen egy személy jöhet csak szóba, aki pontosan ugyan így eszik. Az nem más, mint Tom. Ki rossz hatással van a lányomra. Bár, attól függetlenül, hogy néha gyerekesen viselkedik, nagyon szereti a lányomat, ahogyan ő is viszont szereti Tomot.

-       Jó reggelt skacok. –toppant be a konyhába, imádott nővérem.

-       Keresztanyuuuu! –kiáltotta kicsi lányom, Lizzy felé nyújtózkodva, aki azonnal mellettünk termet és a karjaiba vette keresztlányát.

-       Rob, neked nem indulnod kéne? –intézte felém a kérdést.

-       De, megyek és készülődöm. –helyeseltem, miután az órámra pillantottam, ami lassan hét órát mutatott.

Így a konyhába hagyva a lányokat, mentem vissza az emeletre a szobámba, ahonnan a szekrényemből előhalásztam egy szürke melegítő nadrágot, s mellé egy szürke pólót, amiből minden egyes tanuló is kapott. Felvéve a szekrényből előhalászott felszerelést, bújtam bele a sportcipőbe, majd a fürdőszobába lépve, elvégeztem egy gyors fogmosást. Melyet egy enyhe fésülködés követett. Amit tulajdonképpen nevezhetünk ujj fésűnek is. Beletúrva párszor a hajamba, emeltem le a székről a válltáskát, amiben az iskolai papírok hevertek. Miután megbizonyosodtam arról, hogy mindent, amire szükségem lehet, a táskámban van, felvettem egy kapucnis felsőt, majd elhagytam a szobát, ahogyan az emeletet is.

A földszintre érve, Lizzy már a nekem készített reggelis zacskóval várt rám, mellette a világ leg szeretni valóbb kislánnyal. Akit, rögvest a karjaimba vettem.

- Aztán, fogadj szót keresztanyunak. –kértem, miközben fájó szívvel ugyan, de leraktam miután homlokára leheltem egy apai csókot.

- Ígérem! –válaszolta.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek papa. –mosolygott angyalian.

- Köszönöm Lizzy. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. –öleltem meg hálásan nővéremet.

- Ugyan. Na, siess, mert még a végén elkésel, rögvest a második napodon.

- Rendben.

- Ja, és sok szerencsét a nagyszájú lánnyal. –kiáltott utánam nevetve, mikor már elértem az ajtót.

- Haha. Vicces vagy. –kiáltottam vissza morogva. – Sziasztok, majd jövök.

Azzal kiléptem az ajtón, s egyenesen a kocsim felé igyekeztem, ami a kocsi feljárómon állt. Ami egy zöldes – kék Mercedes sls. Ami már elég régi, s már a divatból is kiment. De, hát az engem egyáltalán nem érdekel. Oké, hogy tetszenek a mostani sportkocsik, de inkább maradok az én régi kis mercimnél.

Bepattanva a kocsiba, amint bekötöttem magam, hajtottam le a feljáróról, s máris hajtottam a suli felé.

Péntek van, ami azt jelenti, hogy holnap hétvége, s akkor elvihetem Emmát a játszótérre. Bizonyára örülni fog neki.

Leparkolva a tanároknak fenntartott parkoló helyen, szálltam ki a kocsimból, amit miután beriasztóztam, indultam el az épület felé…

***

Beérve a tornaterembe, a fiúk már bent vártak rám. De a lányok még sehol sem voltak. Megkérdezve az egyik diákot, kiről, mint kiderült, hogy Josh a neve ő tőle tudtam meg, hogy a lányokra mindig sokat kell várni.

Na, hogy ez a rendszer mostantól meg fog változni, abban biztos vagyok.

Miután megfújtam a nyakamba akasztott sípot, minden lány csatlakozott hozzánk.

Első bemelegítésnek, utasítottam őket hogy fussanak öt kört a teremben. Egy személy kivételével mindenki futni kezdett. Ha nem ő lett volna, akkor biztos, hogy nem bosszantottam volna fel magam egy pillanatra. De, már mért lett volna akkora szerencsém, hogy valaki más nem követte volna az utasításomat?! Amikor azonban cinikus hangnemben megkérdeztem, hogy hajlandó –e még ma belekezdeni a futásba, ő tartva a hangnememet válaszolt vissza.

Valamiért bosszantott ez a lány. De, hogy miben is valójában?! Arra, egyelőre még nem tudtam a választ. Egyben azért mégis biztos vagyok, hogy jól felvágták a nyelvét. Ami tetszene is, hanem egy diákomról lenne szó.

Ezt követően, felhoztam a versenyekre való jelentkezéseket. A kérdésekre számítottam, azonban az ő ama kérdésére, hogy a lányok focizhatnak –e na, arra nem számítottam. Általában a lányok többsége, a röplabda mellett dönt, avagy leadják az órát. Azonban ő egy szót sem akart hallani a röplabdáról.

Amikor tiltakozni kezdtem azzal kapcsolatban, hogy ő is focizhasson, és le akarta adni az órámat, akkor nem volt más választásom, minthogy engedtem neki. Lehetett volna más választásom is, de nem akartam, hogy egy ilyen makacs és bosszantó lány, mint ő leadja az én órámat.

De amikor egy véletlen nekiütköző labda miatt, egy pillanatra eszméletlen lett, a bensőmet egy megmagyarázatlan aggodalom vette birtokba. Azonban, hál istennek újra az a lány álhatott előttem pár perccel később, mint aki a fociedzések miatt állt velem szócsatába…

***

Az óra vége után, miután én is el akartam hagyni a termet, az ajtó mentén ülve Kristent láttam. Aki a szipogásokból ítélve, minden bizonnyal sírt.

Nem tudom miért, de amikor megpillantottam ott a földön felhúzott térdekkel, lehajtott fejjel, s közben sírt, azt akartam, hogy újra az a bosszantó lány legyen. Nem akartam őt sírni, látni. Mellé lépkedve, a kezem önállóan az övéire simult. Amint a kezeink egymáshoz értek, mintha konnektorba nyúltam volna.

Szerettem volna megtudni, a bánatának az okát, azonban ő nem mondta el. Amiért egyáltalán nem haragudtattam meg rá, s nem is akartam.

Amikor már a néma csönd, perceken át beállt közénk, valamit mondani akartam neki. De, hogy mit. Nem tudom. Csak… frusztrált ez a néma csönd. Azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, a barátnője toppant be. Ki mielőtt valamit is félre érthetett volna, Kristen pillanatokon belül tisztázta a helyzetet.

Miután Kristen és a barátnője elhagyta a termet, egy enyhe hiányérzetem támadt.

Amiért, magamat ki is nevettem.

-       Már, miért hiányozna nekem ő? –tettem fel magamnak eme kérdést, amikor megcsörrent a mobilom.

-       Szeva haver, meddig tanítasz ma? –szólt bele Tom.

-       Neked is, szia. Kettőig. Azaz pontosabban csak egyig, de lesz egy órás tanári értekezletem. Mert?

-       Csak mert akkor, mondanám Sam-nek, hogy dobjon ki az iskola előtt. No de nem képletesen értve. S akkor mehetnénk hozzád, és majd este benézhetnénk a JOJO-ba.

-       S, miért nem egyből mihozzánk mész? Csak nem, megint a tegnapi csaj miatt akarsz bejönni hozzám? –kérdeztem nevetve.

-       Mért, már be se mehetek hozzád? –kérdezte, felháborítást tettetve.

-       Én nem ezt mondtam.

-       Tudom. De, igen. Legfőképp okom az, hogy újra találkozni szeretnék azzal a csajjal. –vallotta be.

-       Rendben. Akkor majd kettőkor találkozunk. De nekem most mennem kell. –mondtam.

Majd elköszönve Tomtól, indultam el a tanáriba…