Chapter 33 - The Final part 2/1

Sziasztok. Mint látjátok a címből is, két részre osztottam a befejező részt. Aminek az első részét, már meg is írtam, amit mostan olvashattok is. Remélem tetszeni fog. :) A második részét, pedig amint megírtam már hozom is. :)

Addig is kellemes olvasást ehhez a fejihez, és kellemes hétvégét!

Love_Day

 (Kristen)

„ A súlyos fájdalmat is enyhíti az idő... Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó, és az elmúlt nap.”

   Az idő oly gyorsasággal repült el a fejünk felett, hogy észre sem vettük, hogy hamarosan itt a karácsony. 

   Pedig már itt is van a nyakunkon.

   De, a Robbal és a lányainkkal eltöltött idők, mindenről sikeresen elvonták a figyelmemet. Kis híján még arról is, hogy apámnak is színt kelljen vallanunk.

   Kínoz a bűntudat, hogy mindig valamilyen kifogást találok arra, hogy éppenséggel miért nincs a „páromnak” szabadideje, amikor is meg ismerhetné.

   Pedig ha tudná, hogy igencsak ismeri őt, teljesen kitérne a hitéből.

   De még is mihez kezdjek? Az igazságot nem mondhatom el neki, mert akkor Rob elvesztené az állását, amelyet az idő során megszeretett.

   Az irántam való, haragját és dühét bár nehezen viselném el... de a ha tönkreteszi Robot, azt már nem tudnám elviselni.

   Igaz már számtalan ötlet az eszembe jutott ez téren, hogy valahogyan leállítsam apát arról, hogy folyamatosan azzal nyüstöljön, hogy mikor ismerheti már a „barátomat”.

   Mint például, hogy megkérem valamelyik fiút a bandából, hogy játssza el a pasim szerepét... de ezt el is vetettem, abban a pillanatban amikor megemlítettem Robnak. Ugyan is ő, erősen tiltakozott ez ellen az ötlet ellen.

   Így hát maradtunk annyiban, hogy még várunk. Várunk a megfelelő pillanatra, amikor is Robbal együtt állhatunk majd úgy oda apám elé, hogy mi egy pár vagyunk.

   De mikor lesz már az a megfelelő pillanat? – kérdem magamtól, miközben megérkezem a szüleim házához.

   Bár kicsit csípős a levegő, mégis oly gyönyörű a hóval beborított ház tetők, fák és utcák.

   Belépve a házba, letekerem a nyakamról a sálamat, és a konyha felé veszem az irányt, ahonnan mennyei illatok szállnak felém.

   A konyhába érve, anyát és Jamie-t pillantom meg, amint együtt mézeskalács házat készítenek. 

   Megmosolyogva a látványt, köszönök nekik.

-   Sziasztok.

-   Mami! – ugrik a nyakamba kislányom. – Nézd, mézeskalácsot készítünk a nagyival. – mutat a művükre.

-   Nagyon szép. Ügyesek vagytok. – nyomok egy puszit az ő arcára, majd az anyáéra is köszönésképpen. – Apa?

-   Még nem ért haza... tudod, az utolsó munka napja az iskolában az idén, mindig tovább tart nála. – mondja.

-   Értem... – s ennyivel annyiba is hagyom a dolgot.

   Ugyan is én szerintem soha sem fogom megérteni apámat, ha a munkájáról van szó.

   S mivel már az utolsó simításokat végzik anyáék, így kettesben hagyom őket, és fel megyek apa irodájába.

   Ahol a gépéhez leülve, nekikezdek megírni az önéletrajzomat. Amelyet a párizsi Sajtófotó pályázatra akarok elküldeni.

   És miközben arra várok, hogy a gép kikapcsolódjon a tekintetem a kis résnyire húzott fiókra esik. Ahol egy sárga mappát veszek észre.

   Bár nem szokásom az apám cuccai dolgai között kutatni, most valamiért mégis megteszem. Belenyúlva a fiókba kiveszem a mappát, amelyet amikor kinyitom, rögvest vissza is csukom.

   Minden bizonnyal csak, rosszul láttam azt amit láttam.

   De mi van, ha mégsem?

   A kíváncsiságom nem hagyott alább, így újra szétnyitottam a mappát. Amibe miután bele pillantottam, azt kívántam bár csak ne tettem volna soha!

   Steven adatainak és életének meghatározó adatok. És egy bizonyos Emilie de Ravin –ról.... és a hozzájuk csatolt képeket találtam a mappában.

   Steven amin, egy szőke hajú csinos lányt ölel és csókol...

-   Ez nem lehet.... – motyogom magam elé, sokkoltan.

   Még is mik ezek? Mit keres Emilie, Steven –nel ezeken a képeken? – kérdezem magamtól, amikor fel ismerni vélem a képeken, a kicsi Emma anyukáját.

-   Hogy lehetséges ez?

   Annyira zavaros lett hirtelen minden körülöttem, hogy jelen pillanatban azt sem vettem észre, hogy valaki belépett a dolgozó szobába... csak akkor tértem fel a kezdeti sokkból, amikor az illető megszólított.

-   Kristen kedvesem, hát te mit keresel itt ebben a szobában? – kérdezi anyám...

-   Te tudtál ezekről valamit anya? – rakom elé a képeket.

-   Nem, de hogy is. – Néz rám, döbbenten. – Ugye ez nem az amire gondolok. – húzta össze a szemöldökét.

-   Ha arra gondolsz, hogy apa figyeltette Steven-t, valami ok folytán, akkor igen. – felelem.

   De amint eljut a tudatomig, az amit az előbb kimondtam, zavartan roskadok vissza a bőrszékbe.

   Még is mit jelentsen ez? Miért nyomozott apa Steven után? És miért tartotta meg ezeket a képeket, ha már nincsenek semmi értelmességük? És... és Steven. Vajon a kapcsolatuk alatt végig megcsalt? Minden boldog egyes közös pillanatunk, csak színjáték volt az ő részéről?

   Kérdések sorai, és a lehetséges válaszok, teljes kétségbeesésbe sodortak. Amely során, hatalmas erejű düh kerekedett fel testemben.

   Hogy tehette ezt meg velem, s velünk? Miért állította, hogy szeret és hogy mi ketten vagyunk az életei, ha közben más nővel volt? Még soha életemben nem csalódtam ekkorát Steven – ben, mint most. Ahogyan apámban sem.

   Azt mindig is tudtam, hogy ők ketten soha nem szívlelték egymást. De abban teljesen egyformák, hogy másoknak orbitális csalódottságot okozzanak.

   És én még miatta, a szerelmünk miatt alig voltam képes, tovább lépni, s egy új esélyt adni magamnak a boldogságom miatt.

   És apa? Miért tette ezt? Miért tartotta meg azt a rohadt mappát? Miért nem semmisítette meg?

   Ha azt hitte, hogy soha nem fogok rátalálni akkor nagyot tévedett...

-   Kicsim... kicsim, nézz rám! – hallattszódott egész közelről anyám hangja, és amikor megéreztem a kezemen az érintését, összerezzentem.

-   Miért? Miért tette ezt? – néztem fel az arcára, ahol a dühtől tajtékozó szemeimből, a könnyeim kezdtek el lassan lefele csorogni az arcomon. – Én azt hittem, hogy szeretett. És, most meg kiderül, hogy mind végig egy másik nővel találkozgatott. Aki nem más mint... – kezdtem bele, de mielőtt Emilie neve a számra jöhetett volna, a szemeim előtt láttam Rob és a kis Emma arcát.

   Édes istenem! Ha Steven vele csalt meg engem, akkor Emilie pedig Robot vele!

   Azonnal elkel mondanom Robnak! – gondoltam, és már fel is pattantam ülő helyzetemből.

   Nem! Nem tehetem meg ezt vele és a kis Emma-val. Nem akarhatom, hogy Rob is ugyan úgy érezzen mint ahogyan most én. Ő ezt soha nem tudhatja meg. Jobb ha azaz emlék marad meg neki amelyet mindig is a magáénak tudhatott.

-   Te tudod, hogy ki ez a nő a képen? – a gondolataimból, anyám kérdő hangja rázz fel.

-   Igen, tudom. – válaszolom. – Ő Emilie, Emma anyja, és Rob egykori szerelme. Aki szintén egy szerencsétlen autóbaleset áldozata volt. – erre gondolva, az is az eszembe jutott, pont ugyanazon a napon vesztették életüket.

-   Óh, szentséges ég! És, most mihez kezdesz? Elmondod Robert – nek is? – kérdezi, együtt érzően.

-   Nem tudom, hogy mihez kezdek anya. De, Rob semmiképpen sem tudhatja meg. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy is át érezze mind azt amit most én is érzek. – ráztam meg a fejem.

S lehet, hogy ostobaság lesz tőlem az amit tenni készülök, de jelen pillanatban ez a terv lesz a megfelelő döntés számomra. Képtelenség, hogy akár egy napnál is tovább maradjak itt ebben a városban. Ahol feltehetőleg fél életem, csupa – csupa hazugság volt, és átverés.

-   Összeszedem Jamie cuccait, és már itt sem vagyunk. – mondtam ki, és már mentem is az én régi szobámba.

Ahol a szekrényhez lépve, kikaptam egy táskát, amelybe beledobáltam Jamie ruháit és játékait.

-   Ne tedd ezt kicsim! – fogja le a kezeimet anya.

Akinek a kezeiből ki is rántom a sajátjaimat. Összeszorul a szívem, anyám arcát látván, de még is tovább pakolok.

Amint a táska megtelt, lefele siettem a lépcsőn, és amikor meglátom Jamie –t amint, vidáman szórja rá a porcukrot a mézes kalács házra, elfojtom a feltörni készülő könnyeimet, majd levéve a fogasról a kis kabátkáját közelebb lépek hozzá.

-   Gyere kicsim, most haza megyünk. – szólítom meg, és igyekszem nem meg rémíteni őt.

-   De hát miért? Nem úgy volt, hogy ma is a nagyiéknál alszok? – kérdi, szomorúan.

-   De, de megváltozott a helyzett. Ma még sem alszol a nagyiéknál. Gyere vegyük fel a kabátot.

-   De én ma itt akarok aludni... és... és, a nagyi meg ígérte, hogy sütünk még egy mézes kalácsházat!

Amit eddig soha életemben nem tettem meg, és amit nem is akartam megtenni azt most még is megtettem.

-   Ha azt mondtam, hogy haza megyünk, akkor haza is fogunk menni! – emeltem fel a hangomat. - És ha azt mondtam, hogy gyere ide és vegyük fel a kabátot, akkor felvesszük!

Legszívesebben fejbe lőttem volna, vagy legalább jól felképeltem volna magamat, amiért ilyen hangnemben beszélek a lányommal. De a Steven és az apám iránt érzett haragom miatt, nem tudtam már vissza fogni a hangomat, és viselkedésemet.

Ráadva a kabátot Jamie – re, aki megszeppenve próbálta visszatartani a sírást, de nem járt sok sikerrel.

A karjaimba akartam kapni őt, és térden állva könyörögtem volna neki, hogy bocsásson meg. De tudtam, ha most megtörök, akkor nem lesz elég erőm, ahhoz amit tenni készülök majd.

A nyaka köré tekerve a sálát, húztam fel a cipzárját a kabátját. Majd miután ráadtam a sapkáját és a kesztyűjét, vettem fel a saját kabátomat is.

-   Kristen, kérlek ne csináld ezt! – próbált meg megállítani anyám, amikor a vállamra kaptam a kanapé mellett lévő táskát.

-   Jamie, köszönj el a nagyitól. – szóltam rá ismét lányomra.

Anyám ekkor lehajolt hozzá, és hosszasan megölelgette és megcsókolgatta őt.

-   Ígérd meg, hogy jó kislány leszel, és hallgatsz a mamira. – Jamie még mindig megszeppenve, csak bólintott. – A nagyi nagyon – nagyon szeret téged kicsim. Vigyázz magadra, és anyára is!

-   Sajnálom anya, de nem tudok tovább itt lenni, ahogyan ebben a városban sem. – ölelem meg őt szorosan. – Szeretlek anya! Majd hívlak! – mondom, és csókot lehel könnyáztatta arcára.

-   Én is sajnálom kicsim. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot, és hogy vigyázol mind a kettőtökre.

-   Rendben.

-   Én is szeretlek édesem!

Elengedve anyát, amikor kinyitom az ajtót, apával találom szembe magam. Aki döbbenten mered, a könnyektől áztatott arcunkra.

-   Itt meg mi történt? És, ti? Hova mentek? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz érte? – kérdezi.

-   Valóban tudni szeretnéd, hogy mi történt? – kérdezem vissza, a fogaim között sziszegve.

-   Igen. – mondja, mire Jamie kezét elengedem, és anya felé fordulok.

-   Anya kérlek, vidd ki őt a kapuig, és várjatok ott amíg vissza ki nem jövök. És kérlek, hívnál nekünk egy taxit? – anya bólintott, majd letéve a táskát a lépcsőre, apával a nyomomban visszalépek a házba, és az emelet felé veszem az irányt.

Nem kell visszanéznem ahhoz, hogy tudjam, apám követ –e, mert hallom a cipőjének kopogását a lépcső fokokon. Amikor beérünk az irodájába, az asztaláról felkapom a sárga dossziét, amelyet a mellkasának ütök. Megilletődő tekintetét látva, keserűen felnevetek.

-   Mik ezek az adatok apa? Mik ezek a képek, Steven – ről? És, hogy – hogy lehetséges... hogy ilyen képek készültek róla? És még is mikor, és hogyan kerültek hozzád? Miért vannak ezek itt? – intéztem hozzá a bennem elsősorban felmerülő kérdéseket. – És ne tégy úgy mintha nem tudnád, hogy miről van szó! Inkább válaszolj!

-   Kicsim... – tesz felém egy lépést, de én eggyel hátráltam. - ... meg tudom magyarázni.

-   Ne kicsimez te itt most nekem, hanem felelj a kérdéseimre, mielőtt felrobbanok a méregtől.

-   Hát jó... – megrökönyödve sóhajt egyet, majd megkerülve az asztalát leült a székébe. – Mint tudod, soha nem bíztam meg benne. De a ti érdekeitekben próbáltam őt meg ismerni, és éppen ezért felfogadtam egy magánnyomozót.

-   Hogy mit tettél? Egy magán nyomozót apa? – kérdeztem felháborodva.

-   Igen, egy magánnyomozott béreltem fel arra, hogy figyelje őt, és nyomozzon utána. Ugyan is tudni akartam, hogy a lányom és az valóban biztonságban van –e egy olyan férfi mellett, mint ő. Azonban a nyomozó, Steven halála előtt hívott fel azzal, hogy készültek róla és egy csinos fiatal szőke nőről képek. Én pedig az nap közöltem azzal a fajankóval, hogy vagy véget vett annak a kapcsolatnak azzal a másik nővel, vagy megmutatom neked a képeket, amikor a baleset történt. A képeket pedig, amikor megkaptam, a fiókba vágtam bele, úgy hogy meg sem néztem.

Remek. Az apám rájött, hogy Steven megcsalt, és megfenyegette, hogy vagy szakít Emilie –vel, vagy meg mutassa nekem a képeket.

Így már valahogyan kezd kikerekedni a Steven és az Emilie autóbalesetének különös és furcsa egybeesése. 

Nyilvánvalóan  pont akkor közölte Steven Emilie-vel, hogy az apám tud róluk, amikor... amikor, be következett az a szörnyű tragédia.

Édes istenem! Lehet, hogy az apám az oka annak, hogy... nem! Ez képtelenség! Nem tudom elhinni.

De a tettek, és a vallomása ezt bizonyítja!

-   A te hibád! Minden a te hibád! Miattad halt meg, az a férfi akinek a felesége akartam lenni. Aki a gyermekem apja. Te ölted meg őt! – zokogva estem térdre a szobában.

-   Kérlek, bocsáss meg nekem! – térdelt le mellém, és amikor megakart érinteni, ellöktem őt magamtól.

Feltápászkodva a szőnyegről, kiadtam magamból minden dühömet.

-   Mindig is utáltad Stevent! Soha nem tudtam elviselni azt, hogy szeressük egymást. Miattad kereste egy másik nő  társaságát, az helyett, hogy velem lett volna. Te üldözted őt annak a nőnek a karjaiba, és a halálba is egyaránt. – szinte már kiabáltam a szavakat. – Miért kellett megőrizned ezt a dossziét? Mond miért? Az lett volna a legjobb ha, akkor megsemmisíted  Megölted őt, és vele együtt engem is! Soha nem fogom neked ezt megbocsátani!

Majd sarkon fordulva, kimentem a szobából. Nem törődve apám kétségbeesett szólongatásával, és bocsánatkéréseivel, levágtattam a lépcsőről, és kiléptem az ajtón.

A táskát ismételten a vállamra kaptam, majd anyámhoz léptem, akinek az öléből kikaptam Jamie-t. Aki be is ültettem az éppen megérkező taxiba.

-   Kristen, kislányom! Várj, beszéljük meg, kérlek szépen! – ért utol apám.

-   Ne hívj a lányodnak, mert mától többé nem vagyok az. Érted? Nem vagyok az, mert megöltél! S számomra te sem létezel többé! – vágtam hozzá, majd beülve Jamie mellé, utasítottam a sofőrt, hogy indítson...

Nem sokkal később amikor hazaértünk, a házban hatalmas üresség fogadott minket. De jelen állapotban, egyáltalán nem bántam.

Amíg Jamie – nek megmelegítettem a tagnap esti, sajt levest és leültettem az asztalhoz enni, addig én elővettem két bőröndöt amelybe a legfontosabb  és a legszükségesebb dolgokat pakoltam bele.

Amint a pakolással végeztem, egy búcsú levelet tettem le a nappaliban lévő asztalra, amelyet Sarah – nak és Sissy – nek írtam. A könnyeimmel küszködve, néztem körbe a hatalmas házon. Amelyhez oly sok boldog emlék fűz, és fűzni is fog.

Miután Jamie megette a levest, és elmosogattam a tányérját és a kanalát. Újból felöltőztettem, és hívtam egy taxit.

Mielőtt felülhettünk volna a Londonba tartó gépre, előtte még Rob - ékhoz mentünk...

***

Rob – ék házának ajtaja előtt, mély levegőt véve csengettem be. Pár másodperc töredék elteltével, Emma nyitott ajtó. Aki amint megpillantott minket, hangosat sikítva ugrott Jamie – nyakába.

Jamie viszonozta az ölelését, de nem ugyan olyan kitöréssel mint a szeretett fogadott testvére.

-   Papa – papa! Nézd kik vannak itt! – kiabált Rob – nak, aki a kezét egy törlőruhába megtörölgetve, jelent meg nem sokkal később az ajtóban.

-   Hát ti? – kérdezte meglepetten. – Gyertek be. – invitált be minket, majd amíg ő Jamiet köszöntötte, addig én Emma –t.

Én csak egy apró csókot adtam a szájára, s ebből érzékelve ő már tudta, hogy valami nincs rendben.

-   Beszélnünk kell. – jelentettem ki.

-   Rendben.  – bólintott, majd a lányok felé fordult. – Emma, kérlek menjetek be a szobádba.

-   Igen is papa! – felelte, és megfogva Jamie kezét az emelet felé vették az irányt.

Megvárva amíg a lányok eltűntek a látókörünkből, Rob aggódó tekintettel nézett rám, majd közelebb lépve hozzám, megfogta a kezemet, és a kanapéhoz vezetett.

-   Mi történt? – kérdezte, és az egyik kezével egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.

Mivel nem akartam elmondani neki az igazságot, így képtelen voltam hazudni neki.

-   Elmondtam neki. – nyögöm ki.

-   De még is mit? És kinek? – kérdi értetlenül.

-   Apámnak. Azt, hogy mi együtt vagyunk... tudom, azt beszéltük meg, hogy majd együtt mondjuk el. De, amikor náluk voltam délután, megint azzal nyüstölt  hogy mikor ismerhet már meg. Hiába mondtam neki, hogy majd ha mind a ketten biztosak leszünk egymásban, és a kapcsolatunkban, akkor bemutatlak neki. De addig – addig erősködött, amíg... végül el nem mondtam neki, hogy te vagy az.

-   Kristen... – az egyik kezét az állam alá teszi, és próbálja fel emelni, de én nem hagyom.

Kirántva a kezemet az övéből  idegesen pattanok fel mellőle.Nem megy! Nekem ez nem megy! – morgom magamban. – Nem tudok neki hazudni. Bűntudatom van amiért hazudok neki, de az igazságot sem tudom elmondani neki.

-   Sajnálom, Rob! Én annyira sajnálom. – temetem az arcomat a kezembe.

Hallom amint ő is feláll, és tesz felém egy lépést.

A kezeimet lefejti az arcomról, amelyet ő fog a két keze közé.

-   Nem haragszom. Előbb – vagy utóbb bekövetkezett volna ez. – megértség hallatszódig a hangjából.

Amely most nagyon – de nagyon nem jön jól. Bár nem örültem volna neki, de még is az lett volna a legjobb, ha dühös lesz rám.

-   De...

-   Nem haragszom rád! – lehel egy apró csókot ajkaimra. – Nagyon kiakadt?

-   Igen. Még soha nem láttam őt ilyennek, és nem hallottam így kiabálni. – hajtom le a fejemet, mert nem tudok tovább a szemeibe nézni.

-   Óh, édesem! Shh... majd, megoldjuk valahogy. – ölel magához.

A nyugtató becézgetései, és nyugtató ölelése alatt, az eddigi halk zokogásom, még jobban feltörekszik.

-   Még is hogyan? Hiszen nem érted? – bújok ki öleléséből. – Tönkre tettem mindent. Miattam rúgnak ki téged az állásodból  amely mindig is egy nagy álmod volt. És most, amikor minden jól ment, én egy szempillantás alatt, tönkre tettem. S ha az apámon múlik, akkor egyetlen egy suliba sem fognak téged fölvenni, a mi kapcsolatunk miatt.

-   A tanítás csak egy kisebb álom volt. De a legnagyobb álmom azok ti hárman vagytok. Te és a lányok. Majd találok valami más állást  nem érdekel. Egyedül csak az számít, hogy mostantól már nem kell bujkálnunk. – feleli.

Egyszerűbb, ha Rob – nak is egy búcsúlevelet hagyok hátra?

   Lehet, hogy egyszerűbb lett volna... de nem tudtam volna őt itt hagyni.

-   S azt hiszed, hogy eztán minden könnyebb lesz? Még is mivel lenne könnyebb? Mind a kettőnket kirúgnak az iskolából. Azt még elviselném, hogy engem pocskondiáznak, de azt hogy téged avagy a lányokat a szájukra vennék, azt már nem bírnám el viselni.

-   Nem kell mindenből rém képet ki venni, Kris.

-   Lehet, hogy igazad van. De lehet, hogy nem. – nézek rá.

A szemeiből, aggódást és valami mást vélek ki olvasni. Mint ha a félelmet látnám a szemeiben.

-   Úgy döntöttem, hogy elhagyom a várost Jamie –vel együtt. És szeretném, ha ti is velünk jönnétek.

A kijelentésemet hallva Rob, sokkolt – döbbent szemekkel nézett rám. Hosszúnak tűnő perceknek tűnt, amíg reagálni tudod az előbbi kijelentésemre.

-   Hogy mi? Jól átgondoltad te ezt? Nem hagyhatunk csak úgy mindent a hátunk mögött. Nem kell elhagynia a várost senkinek sem, Kris. Itt maradtok Jamie – vel nálunk, és együtt majd kitalálunk valamit, hogy hogyan tovább.

-   Igen Rob, jól átgondoltam. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Éppen ezért kérlek arra téged, hogy gyertek velünk. – fogtam meg a kezeit. – Új életet akarok kezdeni veled és a lányokkal együtt, egy új helyen. De nem itt, nem ebben a városban. Ahol oly sok fájdalom ért.

-   Bárhova veled mennék, de nem futhatunk el a gondok elől Kris. Hagyjuk, hogy le csillapodjon egy kicsit az apád. Majd azután elé állunk, és közöljük vele, hogy ami kettőnk között van, az igen is erős kapcsolat. – Szorított egyet a kezemen.

Miért ennyire fájdalmas egy olyan döntés meghozatala, amellyel azoknak okozunk fájdalmat, akiket tiszta szívből szeretünk?

-   Tehát akkor a válaszod nem. – suttogom, mint sem jelentem.

-   Mi nem?

-   Az, hogy nem tartotok velünk. – válaszolom szipogva. – Szeretlek Rob, mindig is szeretni foglak.

-   Mi? Nem! Kris, nem teheted ezt. Nem teheted ezt meg velünk, kettőnkkel, a lányokkal!

-   Sajnálom! – mondom, és elfordítom a fejemet Robról. – Sajnálom Rob, de én már nem bírom itt. Szeretlek, még az életemnél is jobban. De, ha nem tartasz velem, akkor ezt el kell fogadnom.

Visszafordítva a fejemet felé, a kezeimet kibontva az övéiből az arcára teszem, csak hogy még egyszer – utoljára, egy szerelmes csókot lehelhessek ajkaira. Minden érzésesemet belesűrítettem ebbe a csókba.

Elválva ajkaitól, az ajtóhoz léptem, ahol miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról, felkiáltottam az emeletre Jamie –nek.

-   Kris, nem mehetsz el. Kérlek, ne hagyj el. – vont azonnal a karjaiba Rob, amelyekből próbáltam kiszakítani magamat.

-   Akkor gyere velem. – kértem.

-   Nem kell elmennetek! Ne tedd ezt velünk! – emeli fel az államat, s arra kényszerít, hogy a szemeibe nézzek.

A szívembe mintha ezer kést döftek volna bele ebben a pillanatban. Gyűlöltem magam amiért, ezt teszem velünk, s vele. Annyira fáj őt ilyen kétségbeesetten, látni. S amikor megpillantom az első könnycseppjeit, szorosan lehunyom a szemeit. Csak hogy ne kelljen tovább, a könnyáztatta szemeibe néznem. Majd erőt véve magamon, eltolom őt magamtól.

-   Soha nem foglak elfelejteni. De, ha teheted kérlek légy boldog valaki mással. Hidd el semmi sem tenne boldogabbá annál, ha ti boldogok vagytok. És ha ezt nélkülünk kell megtennetek, akkor nélkül. – engedem el őt.

-   Jamie, köszönj el szépen el. – utasítom a lányomat, akinek a szemei szinte könnyesek.

Visszatartva a maradék könnyeimet, figyelem amint Rob a karjaiba kapja őt, és magához szorítja, a már hangosabban síró lányomat.

-   Emma – hajolok le, a szomorú arcot vágó kislányhoz. – vigyázz a papára, és ígérd meg hogy jó kislány leszel.

-   Ígérem, de miért kell elmennetek? – kérdezi, miközben az ölésembe vonom.

-   Mert el kell, hogy menjünk. Nagyon szeretlek kicsim, ahogyan a papát is. De, most el kell válnunk. – lehelek mind a két arcára és a homlokára is egy búcsúcsókot.

-   De, találkozni fogunk még?

-   Nem tudom. – szipogóm a választ.

-   Én is szeretlek mami! – búj még közelebb hozzám, de eltolom magamtól.

-   Gyere kicsim, mennünk kell. – nyúlok érte, és bár látom hogy nem akaródzik elengedni Robot, még is engedi, hogy átvegyem őt. – Ég veletek!

Simítok végig, még egyszer utoljára Rob arcán, majd hátat fordítva, kilépek az ajtón, és a ránk váró taxi – hoz sétálok.

Jamie –t még jobban magamhoz szorítom, amikor meghallom az ő, és Emma folytatott sírását.

Míg az egyik kezemmel Jamie –t tartom, addig a másikkal kinyitom a kocsi ajtaját, amelybe beszállva, kérem a sofőrt, hogy induljon.

Látom, és hallom amint Rob és Emma a kocsi után fut, és a nevünket kiálltja.

És amikor már kiértünk az utcájukból, a lányom nyakába temetve az arcomat, végre teljes  utat engedek a könnyeimnek, én is....

to be continued....